Skip to content
Kezdőlap » Merengő » 39. HÉT – APU

39. HÉT – APU

Fókusz gondolat: Kicsoda Isten? Miközben olvasod az Ajánlott bibliai olvasmányt, próbálj választ adni erre a kérdésre az ige szavain és magán Jézuson keresztül!

Elmélkedő: Miért könnyű más tulajdonságokkal felruházni Istent és Jézust?

Javaslat a napi imádságokhoz: A mi Istenünk a világmindenség Ura, a teremtő, az alkotó, a mindenható. Ez az Isten nem csak azt szeretné, hogy imádd Őt, de szeretne szeretetteljes kapcsolatba is kerülni veled. Ezen a héten minden imádságodban erre gondolj!

Ajánlott bibliai olvasmány (hétfő-péntek):
A Zsoltárok könyve 145
Pál levele a rómaiakhoz 9
Lukács evangéliuma 2
János evangéliuma 10
Pál levele a galatákhoz 4

Ne felejtkezz el a szombati elcsendesedésről! (Részletek a Hogyan olvasd? résznél a Mélyebbre oldalán.)

Vasárnap – Elmélyítő

Villámcsapásként ért Jézus szeretete megtérésemkor. Életem megváltozásában jelentős szerepe volt annak a felismerésnek, hogy értem, értéktelen emberért feláldozta magát Jézus. Azt, hogy értéktelen ember, azt nem csak alázatból mondom, hanem akkoriban valóban így gondoltam az életemre. Gyengének, erőtlennek és szánalmasnak tartottam magam. Fiatalkoromban rengeteg megpróbáltatáson ment át az önértékelésem, de mindent megváltoztatott az, hogy megláttam, hogy valaki képes volt az életét feláldozni értem, ezért a nyomorult alakért. Így könnyű volt hamar rajonganom Jézusért, de valahogy az Atyával való kapcsolatom alakulásához még sok-sok időre és megpróbáltatásra volt szükségem.

„Fülöp így szólt hozzá: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk. Jézus erre ezt mondta: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod: Mutasd meg nekünk az Atyát? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya, aki énbennem van, ő viszi végbe a maga cselekedeteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek!” (János evangéliuma 14,8-11)

Friss Krisztus követőként, csekély bibliaismerettel hasonló indulat lehetett bennem, mint Fülöpben, aki nem ismerte fel Jézuson keresztül az Atyát. Élesen különválasztottam az ószövetségi és újszövetségi Istent. Pontosabban teljesen más skatulyába tettem Istent és Jézust. Így kettős istenképem alakult ki és ez a hitem korai szakaszában igen sok bonyodalmat okozott. Jézust akartam követni, de valahogy Istennel nem tudtam megbarátkozni. Valahogy érthetetlen volt számomra az a sok nyomorúság, büntetés és szenvedés, amit az ószövetségben megismertem.

Ugyanakkor nem csak a fenti probléma okozott fennakadást az Istennel való kapcsolatomban. Elmondhatom, hogy kitűnő családban nőttem fel, mert habár nem voltunk tehetősek, de mégis mindennel rendelkeztünk, amire szükségünk volt. A szüleimet rendes emberekként jellemezném, mégis az apaképem nem feltétlenül segítette a helyes istenkép kialakulását. Gyerekkoromban édesapám még nem volt megtért ember és emellett roppant szigorúnak és még annál is zárkózottabbnak ismertem meg. Nem mondom, hogy nem foglalkozott velem és a testvéreimmel, de mégis inkább féltem tőle és ez volt jellemző a hozzáfordulásomra. Féltem, amikor rossz jegyet kaptam az iskolában, vagy valami rosszul sikerült a sportban, vagy éppen elrontottam valamit. Azt éreztem, hogy csupán komoly szidást kapok minden kudarc után, de a jó eredményt nem kísérte hasonló mértékű bátorítás. Azt hiszem ezt a képet vetítettem rá Istenre. Teljesíthetetlen elvárásokat láttam, ha Istenre néztem és büntetés vártam, ha valamit elrontottam. Hálás vagyok azért, hogy apukám megtérése után rengeteget változott és pompás kapcsolatom lett vele, amire álmomban sem gondoltam volna. Hálás vagyok ezért Istennek és, hogy ezáltal is formálódhatott az apaképem. Ennek ellenére a helyes istenismeret megtalálására még sok időt kellett várnom.

Talán a fenti okok következménye, talán egyéb más tényezők játszottak közre, de számos félelem alakult ki bennem. Lángvörösre változott mindig az arcom, amikor idegen emberekkel kellett beszélnem, sőt előfordult, hogy dadogtam is. Féltem, hogy amibe belekezdek az mind kudarccal végződik és ez a félelem gyakran odáig vezetett, hogy néhány dologban valóban kudarcot vallottam. Életem első párkapcsolatát maga a félelem szülte, mert az első lánynak, akinek kellettem odaadtam magam és a félelem által próbáltam magamhoz kötni, de ez a kapcsolat is csalódással végződött. Megtért emberként félelemmel tekintettem a jövőmre, a mindennapjaimra. Ezt csak fokozta az, hogy lett egy valódi, szeretetteljes párkapcsolatom. Csupa félelem volt az életem minden részében.

„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás próféta könyve 43,1)

A feleségemnek jelentős szerepe volt abban, hogy az istenképem átalakuljon. Habár ő egy ízig-vérig keresztény családban nőtt fel és egészen más problémákkal kellett megküzdenie az Istennel való kapcsolatában, mint nekem, mégis roppant sokat tanulhattam tőle. Azzal az egyszerű tudatossággal, ahogy a feleségem kereste és szerette Istent, apránként, de minden átformálódott bennem. Lassan, de biztosan eljutottam a János evangéliumának 3. fejezetéből jól ismert 16. vers igazi megértésére (Ha nem jut eszedbe, olvasd el!), és rájöttem, hogy megtérésemben Istennek elévülhetetlen érdeme van. Sokkal jobban szeret, mint ahogy gondoltam volna, sőt sokkal többet tud tenni az életemben, mint el tudnám képzelni. Így tapasztaltam meg azt, hogy Isten lassan és türelmesen gyógyítja be a szívemen tátongó sebeket és megtanít egyre jobban szeretni Őt és másokat. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy az esküvői igénk sem egy sablonos ige lett, hanem ez: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet…” (János első levele 4,18)

„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” (Pál levele a rómaiakhoz 8,15)

Hálás vagyok Jézusnak, hogy általa utam nyílt ahhoz az Atyához, akinek fia lehetek és szólíthatom az eredeti fordítás szerint édesapának, apucinak. Én mégsem egészen így hívom Istent, mivel számomra rendkívül kedves volt – még, ha nem is volt mindig felhőtlen – anyukám és a nagypapám kapcsolata és szerettem, ahogy anyukám szólítja az apukáját. Ezért szólítom úgy Istent – a számomra legmeghittebb módon –, hogy APU.

Hidd el, hogy téged is nagyon szoros, bensőséges kapcsolatra hív Isten. Azt szeretné, ha te is apukájának tudnád szólítani és itt nem csak a megszólításon van a hangsúly, hanem azon a mély mögöttes tartalmon, ami ebből ered. Minden félelmedben, minden csalódásodban, minden kudarcodban ott szeretne Ő is lenni. Bár nem mindig azt a megoldást nyújtja nekünk, amit mi szeretnénk, de mégis szeretettel és reményteljes jövővel közeledik felénk. Nagyszerű, hogy olyan apukánk lehet, aki nem csak sejti, de pontosan tudja azt, hogy mi számunkra a legjobb. Próbálj meg most beszélgetni Istennel! Nem kell vallásos betanult mintákat követned, egyszerűen csak szólítsd meg és tárd ki előtte a szíved és hagyd, hogy szeretetében ölelhessen át téged a jelenlétével!

Gondold át mire tanított ezen a héten Isten és beszélgess vele imádság!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük