Teremtmények vagyunk. Mondhatnánk, hogy keresztényként ez teljesen evidens. Viszont meglátásom szerint ez még sincs így. Ki is fejtem, hogy mire gondolok.
A filozófia, majd később a pszichológia térhódítása elképesztően jelentős hatást gyakorolt arra, hogy ma hogyan gondolkodunk az emberről. Ennek egyik ékes példája a humanizmus, amely az embert helyezi a világmindenség középpontjába. Az út pedig abból a hosszú folyamatból vezetett ideáig, amiben Isten nélkül akarták megismerni kiemelkedő koponyák az emberi működést.
A teremtmény mégsem értelmezhető Teremtő nélkül. Ha mégis, akkor ez azt a hipotézist feltételezi, hogy az ember nem teremtmény. Ebből fakadóan pedig helytálló a következtetés, hogy individuum – önálló lény –, amely törekszik arra, hogy kibontakoztassa önmagát. Persze találhatunk ebben részigazságot, mégis ezzel elvesztjük objektív értékeinket, biztos pontjainkat. Pontosabban az ember válik a biztos ponttá, így az értékek és célok szubjektíveké válnak. Ez pedig azt a veszélyes állapotot generálja, amikor az ember kénye és kedve szerint jut el az önmegvalósításra. Jézus szavai visszhangoznak bennem:
„Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy?” (Márk evangéliuma 8, 36)
Hol látom a veszélyt ebben a kereszténységre nézve? Ott, hogy gyakran észreveszem a környezetemben, amint éppen így élik meg a hitüket azok, akiknek a szívük mélyén ott lapul a világ bölcsességéből fakadó éles kép. Annyira belénk ivódott a világ gondolkodása, hogy talán már észre sem vesszük mennyire a saját akarunk után futunk az Isten keresésünk helyett.
Két súlyos út állhat ebben előttünk:
- Akár tudattalanul is, de Isten ellen lázadóvá válunk. Hiszen azzal, hogy fontosabbá válik a saját megélésünk, mint Isten szava, azzal ellent mondunk neki. Megannyiszor hallottam már, hogy hívők az Igével szemben saját tapasztalataikra hivatkoztak. „Isten nem ilyen…” – mondják. Ekkor pontosan azt tesszük, mint amikor Jézus mellől elkoptak a követői közül sokan, hiszen „kemény beszéd ez”(János evangéliuma 6,60). Ez történik akkor, amikor önmagunkat, vagy az embert helyezzük középpontba és nem Istent. Bukottságunk mélyéről érkezik az érzés, hogy mi jobban tudjuk, hisz a saját magunk istenei vagyunk. Lehet, hogy keresztényként úgy érzed, hogy nincs így. Mégis a lázadásaink és a Bibliával szembeni ellenszegülésünk mögött ez áll. Ott a folytonos hang a fejünkbe, hogy tudjuk mi a jó a számunkra és arra megyünk, amerre nekünk kedves. Ezzel együtt Isten szavát egyszerűen elcsendesítjük.
- Talán éppen az előzőből is fakad a következő lehetőség, amikor a keresztény élet lesz számunkra téves önmegvalósítássá. Ebben az állapotban az Isten keresése helyett önmagam keresése lesz a cél. Ezzel pedig eszközzé silányítjuk az Urat, amely segíthet elvezetni az elismeréshez, a megbecsüléshez, vagy akár a hatalomhoz is. Akkor érhető tetten ez az eset, amikor valamikor nem úgy alakulnak az események, ahogyan mi vártuk és ebből fakadóan haragszunk Istenre és csalódottságunknak adunk hangot.
Szeretettel bátorítalak, hogy vizsgáld meg ezt a két lehetőséget a szívedben! Hívd a Szentlelket, hogy tárja fel a lelked mélyén lakó valóságot! Amennyiben felszínre kerülnek bizonytalan indítékok az istenkereséseddel kapcsolatban, akkor azt bátran megvallhatod és leteheted a bűneidet. Isten készségesen megbocsát és hív a vele való kapcsolatba.
Ezen túlmenően mélyen fel kell ismernünk elveszettségünket, hogy mennyire szükségünk van a Teremtőnkre. Különös csoda, hogy mivel Isten képére és hasonlatosságára alkotott meg bennünket, így a vele való kapcsolatban és az engedelmességben állhat helyre képmásságunk. Az igazi elveszett énünket benne találhatjuk meg, amikor egészen megértjük, hogy a teremtmény nem lehet egész a Teremtő nélkül. Benne viszont megtalálhatjuk az igazi énünket. Azt amelyik képes Isten dicsőségét hordozni.
„Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” (Máté 16,25)
Ámen!